I actually have nothing to say

Sziasztok. :)
Igazából nincs is mit mondanom, de van, hogy úgy érzem, hogy igen. És bonyolult kibogarásznom, hogy mit írjak le, és mit nem.
Most úgy döntöttem, hogy azzal kezdek, amin tuti fix, hogy ti is elgondolkoztatok már!

~ Miért nem lehet, olyan életünk mint egy-két filmbeli karakternek? Legalább csak NÉHA? Olyan jó volna,hogy  mikor sírva összeesünk, megjelenne a szívünk hercege, átölelne, és megnyugtató kis butaságokat suttogna.. De ez a valóságban nem így van... Ha meglátják, hogy sírunk, jobb esetben elfordulnak, rosszabb esetben pedig kiröhögnek.. Nem jönnek oda, és nem ölelnek át. Ha az illető különleges, akkor is csak oda jön, és megkérdezi, hogy "mi a baj?"..  Természetesen a megszokott választ a "Semmi.."-t fogja kapni egy fejrázás kíséretével.

Moost akkor ez történne egy filmben: '... a fiú átölel, és azt mondja, hogy "Látom, hogy van valami...Mi a baj?" és akkor mi kiöntenénk neki szívünket, ő végig a karjaiban tart, és mikor végzünk, kicsit távolabb tol magától, és megcsókol...'

Valóság: '...miután azt mondjuk, hogy "semmi" , a fiú egy halvány mosoly kíséretében bólint, és elmegy.'

Nem várhatunk el olyan dolgokat amik egy filmben természetesek. Nem fog minket megcsókolni a titkos szerelmünk. Nem fogunk a szobánk ablakán kitaszigálni senkit. Nem lesz az életünk olyan mint egy film. Lehet, hogy mi úgy érezzük, hogy néha horror, dráma vagy vígjáték. És a maga értelmében valóban az. De egy olyan "igazi" film soha nem lesz magától.. Tennünk kell érte, hogy megtörténjenek a saját csodáink!

..És ilyen ez az élet.. Sokszor meggyötör, a földre lök, box meccshez hasonló helyzetet teremt, ahol mi vagyunk alul...

De akárhányszor a földre kerülünk, valahogy újra fel kell állnunk.
És fel is fogunk...