Jó reggelt! Vagyis inkább hajnalt..
Tudjátok mostanában nem alszom túl jól, hajnalig fent vagyok.. De az embernek ilyenkor jönnek a zseniális ötletei, ilyenkor tud nyugodtan elgondolkodni pár dolgon, mert teljesen biztos, hogy nem zavarják meg. Ott, kint már félig világos van, néhány madár már a hangját próbálgatja.. Gyönyörű! Tegnap azt is végig nézhettem, hogy hogyan jön fel a nap! Elgondolkodtam, hogy majd, évek múlva, lesz valaki aki velem nézi végig? Majd mikor már biztosan ott ragyog a láthatáron, az illető csókot nyom a számra és visszafekszik, vagy felöltözik és elkezdődnek minden napi teendői...
Ebben a minutumban itt gubbasztok a már világosodni látszó szobában, csak a kis rózsaszín gömblámpa ég.. Meredek a telefonom kijelzőjére, mintha megigézett volna, pedig valójában csak írok.
Tudjátok a hajnal csodákra képes. Választ, megnyugvást, sőt még kedvet is adhat az aznapi munkához.
Én mostanában vagy fekszem az ágyamban, vagy ülök az ablakban és nézem, ahogy felébred a kinti világ. A madarak elkezdenek énekelni, megjelennek az első napsugarak, emberek, s autók.. Ha az ablakban ülök, lassan felállok, végig simítok a függönyön és elsétálok az ágyamig. Lefekszem, de még nem alszom.. Beállítom az órát, hogy ne aludjak estig, közben tudom, fölösleges, úgyis lecsapom. Aztán elmerengek.. Megcsináltam az amit szerettem volna? Ha nem, miért? És ma mit akarok csinálni? Olvasni, gépezni, segíteni anyunak vagy elmenni valahova? Minden belefér majd abba a pár röpke órába, amit egy napnak nevezünk? Mik történtek velem? Érdemes leírni, megőrizni az emlékét? Vagy inkább elfelejteném az egészet? És mi történhet még? A hajnal sok dologra jó.. Elkápráztat, gondolkodóba ejt. Ha őszinte akarok lenni, mikor elkezdtem ezt a bejegyzést, nem gondoltam, hogy ilyen lesz a vége, de tessék, itt egy kis történet.:
" Anglia , 1876
Ms.Daisy az ablaknál ült. Nem volt rajta más, csupán a csipkés hálóruhája amit annyira szeretett. Egy fülledt késő júliusi éjszakán ez pont megfelelt, bár a mai éjszakánk különösen viharos volt és az ablak ki volt tárva. Ms.Daisyt láthatólag nem zavarta a hűvös, de gyönyörű és selymes bőre libabőrös volt. Mikor észrevette, hogy én is a szobában tartózkodom, először lassan rám pillantott, végig mért, megcsóválta a fejét, majd gyönyörű smaragdzöld tekintetét visszafordította az ablakon túli világra.
- William.. - szólított halkan. Régi csilingelő hangjának mára nyoma sem volt. - Szereti maga a hajnalt? - kérdezte.
- Nos, Ms.Daisy, nincs ezzel a napszakkal problémám. - feleltem, miközben oda vittem hozzá selyemköntösét. Ő egy csukló rándítással jelezte, hogy nincs rá szüksége, pillantásra sem méltatva a könnyű anyagot.
- Nekem ez a kedvenc napszakom. - sóhajtott egy nagyot, minek a vége köhögésbe fulladt. Oda nyújtottam neki az éjjeliszekrényen álló pohár vizet, amit ezúttal el is fogadott, és nagyot kortyolva belőle, abbahagyta a fuldoklást. - A gyermekkoromra emlékeztet. Mikor a nagymama az ölébe véve ringatott, ha nem tudtam aludni. Nem egyszer néztük így végig a napfelkeltét. - hirtelen elmosolyodott - A végére már megzápult az agya szegénynek, de egy kivételesen mókás öregasszony volt! - virult még mindig az emlékekben úszva. Neki nem is maradt más, csak az emlékek. - Ismerte valaha a nagymamát? - kapta újra rám a tekintetét, amitől egy percre kihagyott a szívem.
- Pont akkor kerültem ide, mikor az Ön nagyanyja távozott.
- Ohh, kár.. Pedig kedvelte volna magát William! Ő is pont ilyen udvarias volt és fegyelmezett, ha valaki a családján kívül is ott volt vele, de én még emlékszem, hogy maga milyen volt az elején!
- Fel sem tételeztem volna, hogy kihagy az emlékezete! - sütöttem le a szemem.
- Na, jöjjön ide, maga hirtelen karótnyelt alak! - paskolta meg a mellette lévő helyet. Csigalassúsággal vánszorogtam oda, de még így is mikor leültem mellé, túl felkészületlenül csapott meg mámorító illata. - Jaj, ne vágjon már olyan képet mint aki citromba harapott, majd egy jó nagy adag lótermésbe fejelt! - húzta össze mérgesen a szemöldökét. Akaratlanul is elnevettem magam. - Min nevet? - kérdezte ő is mosolyogva.
- Kegyed szájából ez igazán mulatságosnak hallatta magát! - pillantottam rá. Ő továbbra is mosolygott, majd óvatosan tenyerébe vette a kezemet, amitől jóleső borzongás szaladt végig a gerincem mentén.
- Nagyon gyenge vagyok.. - nézett szomorúan a szemembe - Tudja miért keltem fel? - a szívem a torkomban dobogott, így csak egy fejcsóválással jeleztem, hogy nem - Azért, hogy utoljára még lássam a pirkadatot.. - és, hogy szavai súlya még nehezebben ülje meg a lelkemet, az ég is hatalmasat dörrent - De kérem! Ne legyen boldogtalan ha én elmegyek! - csúszott hozzám közelebb - Ígérje meg, hogy nem fog én miattam sokáig búslakodni! - gördült le egy könnycsepp bársonyos arcán. Nem bírtam megállni, hogy ne töröljem le, s mikor arcához értem, ő mosolyogva fektette bele a fejét a tenyerembe. Lassan ő is az én nyakamra tette a kezét és közelebb húzott magához. Mikor cseresznye piros, puha ajkai az én számra tapadtak nem volt nálam boldogabb ember a földön! Kezem akaratlanul is csípőjére vándorolt és közelebb vontam magamhoz. Ő nem ellenkezett, sőt, karjait nyakam köre fonta, s nyelve forró táncot járt az én nyelvemmel. Levegőért szétváltunk , de nem kellet sok idő, máris éhesen, mohón kapaszkodtam belé, az ajkába, tudva, hogy nem sokáig tehetem már meg ezt. Mikor éreztem, és ő is, hogy egy határon túljutottunk, ő lassan elhajolt és nekibújt a mellkasomnak.
- Megígérem.. - suttogtam, mire ő elmosolyodott, éreztem. Percek múlva elhúzódott tőlem, és megint az ablakon túlra nézett. A nap elkezdett feljönni, első sugarai már a domb mögött csillogtak, majd a csillogás hozzánk is elért. Ms.Daisy arcát egy ilyen sugár világította meg. Lehunyta a szemét és élvezte, hogy a nap még egyszer, utoljára melengeti a bőrét, és szerintem az emlékire is visszagondolt. Vett egy mély levegőt, lassan kiengedte, és újból mosolyogva nyitotta ki azokat a smaragdzöld csodákat.
- Itt az idő.. - intett az ágya felé, és megpróbált felállni. A betegsége már a végstádiumban járt. Az, hogy idáig eljutott egyedül, nagy dolog volt, de többször is elesett. Meghallottam ezért jöttem fel. Óvatosan karjaimba vettem, mire ő csak mosolygott és egy csókot nyomott a nyakamra. Még óvatosabban mint az előbb leraktam, betakartam és leültem mellé. Vékony, huszonéves teste a takaró alatt szinte elveszett. - Mondja, William.. - szorította meg a kezem, amennyire még tudta - Maga mikor szokott aludni? Mert még sosem láttam más ruhában, és éjszaka is mindig odalent ül a tűz mellett, vagy kint a szomorúfűz alatt, és olvas vagy gondolkodik! Közben mindig ha bármire szükségem volt, maga késlekedés nélkül megjelent, a reggeli sem késett soha! - én csak mosolyogva csóváltam a fejem.
- Ez maradjon az én titkom hölgyem! - csókoltam meg a kezét.
- Hmm.. - dünnyögött és kényelmesen elfeküdt - Akkor.. Viszlát William, és nagyon köszönöm! - hunyta le a szemét.
- Viszontlátásra Ms.Daisy.. - suttogtam és nyomtam még egy csókot a kezére. Ő elmosolyodott és el is aludt. Örökre. Nem tudom meddig ülhettem még ott, bámulva tökéletes vonásait és könnyeimmel küszködve. Egy idő után lassan felálltam és elindultam kifelé, azonban az ajtóból még visszafordultam - Nekem is kedvenc napszakom a hajnal Ms.Daisy... - hátráltam ki a szobából, miközben éreztem, hogy a könny kibuggyan a szememből és becsuktam az ajtót."
Elnézést a helyesírási hibákért, csak ezt az egészet telefonról pötyögtem.
Puszi; Faith
Ui.: Már gépről kijavítgattam, de nem volt szívem kitörölni azt a sort. :)
xoxo.
